Minden gyermek egyedi, fejlődésük eltérő, különbözőképpen érnek, különböző módszerekkel érhetünk el náluk valamit, minden gyermek saját fejlődési ütemében ismeri meg a világot: van, aki lassabban, van, aki a szokásosnál gyorsabban éri el az egyes fejlődési mérföldköveket. Érésük, növekedésük, fejlődésük, önállósodási folyamatuk, személyiségük fejlődése, kibontakozása az egész család életét befolyásolja, ami kedvezőtlen akkor, ha a születés menetében és/vagy a fejlődési folyamatban eltérések tapasztalhatók, és a gyermek nem követi a spontán, normál fejlődésmenetet és ütemet. Tapasztalhatók eltérések, melyek még nem tekinthetők kóros elmaradásnak, így különösebb teendőt sem igényelnek. Más esetben azonban indokolt és szükséges a gyermek fejlődésének elősegítése terápiával, mivel fejlődésmenete jelentősen megkésett vagy kóros irányú. A kérdés mindig ott vetődik fel mind a szülőkben, mind a szakemberekben, hogy hol van ennek a határa, mi az a fejlettségi szint egy adott életkorban, ami még megfelelőnek mondható, és mi az, ami már indokolttá tesz egy alaposabb, a fejlődést elősegítő program elindítását. Sokszor csak egy-egy területen jelentkeznek tünetek, máskor azonban a teljes fejlődésmenetben tapasztalható elmaradás. Éppen ezért nem mindegy, hogy egy gyerekkel milyen irányban indulunk el akár a megfelelő fejlesztési terv kidolgozását, akár pedig a fejlesztési program megkezdését illetően. A különböző területeken más-más fejlettségi szintet mutathat egy gyermek. Ha azonban tudjuk, hogy mi az, amit adott életkori szinten elvárhatunk egy gyermektől, és mi az, amit ő az adott időben teljesíteni tud, akkor tudjuk, honnan indulunk el a fejlesztés megkezdésekor, s azt is, hová juthatunk el.

     Mint azt ma már jól tudjuk, a fejlődésében akadályozott gyermek is fejlődőképes, és a fejlesztés segítségével állapotuk jelentősen javítható. A sérült gyermek, csakúgy mint az ép fejlődésmenetű gyermek, a tanulás és tapasztalás útján fejlődik. Igaz, hátrányosabb helyzetből indul, mert azt is tanulnia kell, amit az ép fejlődésmenetű gyermek az érés és a fejlődés folyamán spontán elsajátít.

A sérülések hátterében a különböző funkciók összerendezetlensége, az idegrendszer összműködésének károsodása vagy hiánya áll.

A tanulási folyamatok által viszont a károsodások ellenére az agyban új kapcsolatok épülhetnek ki, a sérült agyterület funkcióját egy másik, ép agyterület átveheti. A kisgyermek agya pedig még többet tud befogadni, ha megfelelően kihasználják. Az orvostudomány ilyetén fejlődésével nyilvánvalóbbá vált, hogy kiemelkedően fontos a minél korábbi felismerés és a terápia megkezdése.
    Mindezek ismeretében egyértelmű, hogy a nevelési és tanulási folyamat megkezdése szempontjából az időnek, a diagnózis felállításának és a fejlettségi szint meghatározásának nagyon fontos szerepe van: ugyanis minél előbb felismerik a fogyatékosságot, az eltérő, lassú pszichomotoros fejlődésmenetet, s minél előbb kezdődik a megfelelő terápia, annál több dolgot taníthatunk meg neki, annál jobb eredményeket érhetünk el. Egyes esetekben, például értelmi akadályozottság esetén a megtanulandókat kell megváltoztatni. Aprólékosan, elemeire lebontva kell azt is megtanítani, amit egy ép fejlődésmenetű gyermek spontán elsajátít. Más esetekben pedig a tanulás módját kell megváltoztatni. De mindkét esetben fontos, hogy ne a gyereket akarjuk megváltoztatni, „normálissá tenni” vagy a normálishoz közelíteni, épp ellenkezőleg a megtanulandó anyagot és a megtanulás módját adaptáljuk a gyermek képességeihez. Így a korai fejlesztésben való részvétel igen meghatározó lépés a gyermek életében az életminőség javítása, a társadalomba való beilleszkedés és az önálló életvezetés elősegítése tekintetében.